Az utolsó részben már nem érintettem az NHL-t, ezért nem másoltam be... Hihetetlen amúgy, hogy Mac az Indexen is éppen ma kérte számon rajtam :) Ez volt a záró rész:

Chicagói hét napom alatt a város csapatai nem tudtak hibázni, minden meccsüket megnyerték, és ha ez nem lett volna elég, a Cubs akkora sporttörténelmet írt, hogy szem nem maradt szárazon. Csak röviden: a négy major league csapat közül a Blackhawks háromszor győzött, a Bulls kétszer nyert, a Bears elverte a Vikingst, és a Cubs... nos, a Cubs egy külön sztori.

Amikor a gépem landolt az O'Hare-en a Cubs a négy nyertes meccsig tartó párharcban 3-1-es vesztésre állt a Cleveland ellen a baseball döntőben. Ez azt jelentette, hogy annyi, kész, egyetlen kudarc választotta el őket a végső bukástól. Már legyintettek rá, a városi lapok egymást múlták alul a sopánkodásban. "Mindenkinek lehet egy gyengébb 100 éve" ironizált a Sun-Times arra utalva, hogy a Cubs utoljára 1908-ban nyert bajnoki címet.

A reptérről metrózva azon merengek, hogy mekkora lenne, ha mégis sikerülne a fordítás, 108 év után pont akkor nyernék meg a World Series-t, amikor itt vagyok. Sose mosnám le magamról, hogy miattam sikerült nekik. Állandóan nyilatkozhatnék, hogy igen, szerencsét hoztam, habár leginkább a Blackhawks miatt jöttem, és igazából véletlenül választottam ezt a dátumot, de ha már erre jártam, nyilván szorítottam a Cubs-nak is, noha kábé annyira értek a baseballhoz, mint a CO hegesztéshez. Arra a kérdésre, hogy miért nem jöttem előbb, diszkrét mosollyal felelnék.

Mire idáig jutok, megáll a metró, felemelem a fejem az újságból, kinézek, az állomás neve California. Körülöttem a többi bőröndös azon élcelődik, hogy oké, de hol vannak a pálmafák, a tengerpart és a kánikula? Majd én megmondom nektek, a nyugati parti állam erről a szakadt megállóról lopta a nevét. Na jó, ezt még én sem hiszem el...

De ha már a nevek: beneveztem egy hop-on, hop-off városnézős buszozásra, 14 állomást érint Chicagóban, kábé a leghíresebb helyeknél áll meg a Loopban. Menet közben a mikrofonos csóka serényen sztorizik, kedélyeskedik, a McDonald's, a Bears és Oprah Winfrey is kap tőle bőven, de a legjobb története oknyomozó riportért kiállt.

Elárulja, hogy Chicagót nem a szelek miatt hívják Szeles-városnak, azaz Windy Citynek. Ő egy New York-Chicago rivalizáláshoz köti a nevet. Négyszáz évvel azután, hogy Kolumbusz felfedezte Amerikát, világkiállítással szerettek volna adózni az évfordulónak. New York megpályázta a rendezést, de Chicago is rámozdult az ügyre. Nagy volt a tét, mert három évvel előtte Párizs kitett magáért és egy bizonyos Eiffel-toronnyal villantott az expón. Chicago végül elnyerte a rendezést, és ez méretes presztízsveszteséget okozott New York-nak. Egy ottani újságíró ekkor írta le először azt a kifejezést, hogy Windy City. Ám a windy azt is jelenti, hogy semmitmondó, jelentéktelen, így viszont már érthető a mondata miszerint, "habár ez a windy city elnyerte a világkiállítást, megrendezni már nem tudja tisztességesen." Chicago végül 1893-ban a világ első óriáskerekével jött ki az expón – nyilván, a legnépszerűbb verzió a Windy Cityre továbbra is a Szeles Város.

Al Capone-ügyben is nézelődtem, azt terveztem, hogy benevezek egy gangster tourra, ami szintén városi buszozással egybekötött sztorizás. Gyanútlanul indultam el a Clark street déli csücskéhez, ahonnan startolt a menet. Messziről kiszúrtam a megállót, benn áll a busz, király, várnom sem kell. Leszáll a buszról két fehéringes, kalapos, hózentrógeres fazon, egyiknél puska, másiknál pisztoly. Pojácáskodnak, fegyvert tartanak az utasok fejéhez, akik idétlenül rettegést színlelnek, hülyébbnél hülyébb pózban fotózzák őket. Megállok, nézem a brancsot, na jó, ezekkel én nem ülök egy buszra, megkeresem egyedül, amit akarok.

Megtalálom a helyszínt, a történet Valentin-napi mészárlásként vonult be a történelembe. 1929-ben a Chicago déli részét uraló Al Capone megölette az északi területeket kézben tartó ír Bugs Moran hét emberét. Jól ismert maffiavita, területek felosztása és az illegális szeszpiac. Elvileg egy garázsban történt a gyilkosság, annak már nyoma sincs, lebontották, kicsit lődörgök arra, és kipipálom a sztorit.

Közben a Cubs vasárnap 3-2-re szépít a döntőben, kedden pedig 3-3-ra egyenlít. Szerdán mindent eldöntő hetedik meccs. Házigazdámat kapacitálom, hogy nézzük meg valahol a meccset, ő nem ér rá, de ellát egy jó tanáccsal, legyek óvatos, mert bárki nyer, elszabadul az őrület Chicagóban.

A Pizano’s Pizza nevű helyen élem át Chicago elmúlt 100 évének legnagyobb sportsikerét: a Cubs, a város legrégibb csapata, megnyeri a hetedik meccset, és 1908 után elhódítja a kupát. Mondom a mellettem ülő 60-as fazonnak, hogy utoljára 1985-ben nyert valaki 1-3-ról bajnoki címet, és 1979-ben győzött utoljára hetedik meccsen vendégpályán. Kikerekednek a szemei, mert meccs közben ő magyarázta nekem a szabályokat. Honnan tudod? - kérdi. A végére tartogattam, hogy én is mondjak valami újat. Beválik, rendel egy sört nekem.

A meccs után olyan üres az utca, mint Will Smith Legenda vagyok című filmjében. Várom a szokásos 20-as buszt, megérkezik, fenn vadidegen emberek a Cubsról beszélnek, egymásnak gratulálnak, mintha bármi érdemi részük lenne a sikerben. Arról beszélnek, hogy óriási a tömeg a Wrigley Fieldnél, ott ünnepel a város. Ha totál immunis lennék a sportsikerekre, akkor is érezném, hogy valami rendkívüli történt. Bizsereg a levegő, mindenki mosolyog, gondolom ilyen lehetett Budapesten a hangulat az Eb alatt, bár megfogadtam, hogy hazai párhuzam nélkül mesélek Chicagóról.

A Cubs meccsének ottani idő szerint éjjel fél egykor volt vége, reggel már bárhol vehettél bajnoki címes pólót. Veszek egyet, mégiscsak volt benne részem, megmutatom a házigazdámnak, búcsúzóul mondom neki, hívjon, ha szarul megy a Cubsnak, ne várjanak újabb 100 évet egy nyavalyás sikerre.